1sx jóvoltából rávethettem szemeimet Salomon Kalou (1985, igen, akkor is születtek emberek, sőt, már beszélni is megtanultak) eurosportos szentbeszédére (akárha Kapisztrán a nándorfehérvári falakon!). Az interjú voltaképpen orcátlan Chelsea-promóció, mert hisz sült vak, akinek nem ég az agysejtjeibe a fekete fiú mögötti arany Chelsea-felirat. Talán ha az ember csukva tartja a bal szemét...?

Szóval a mi Salomonunk, kinek példaképe Henry (észrevették, kedves nézőink, hogy amikor a sportújságírók vagy maguk a sportolók egy fekete futbálőr képességeit hasonlítják össze valamely korábbi futbálőr-nagyságéival, valahogy mindig egy másik fekete türemlik a képbe?) nem mond ám semmi extrát, csak felhívja a figyelmet az afrikai csapatok elefántméretű vébés lehetőségeire, meglehetősen egyszerű, "otthon vagyunk, gólt begyakunk" érveléssel.

Hanem!

Erről stábunk csöpp kis eszébe ötlött az a nehezen feledhető, aranyjánosi mélységű ének, amit a Chelsea-drukkerek (csomó sörhasú békönfaló, fúj, de most azért szeretjük őket) költöttek 2008 bimbadzó tavasszán (sic!), mikor is a BL-sorozatban egy izzasztóan izgis meccsen Kalou szöglete a gyűlölt ellen Riise fejénél kötött ki, aki boldog tudatlansággal juttatta azt önnön liverpooli kapujába.

A dal, melyet szurkolói performanszvideóban alant közre is adunk, kb. így szól:

Elefántcsontpartról jött Kalou, Kalou,

nem kokózik, mint az Adrian Mutu,

balról amit bepasszolt,

pont Riise fején landolt!

Így szeressük Salomon Kalout!